Nem is olyan régen történt, mikor felháborodással fogadtuk (és már ki tudja hányadszor?), hogy megrongálták Petőfi Sándor pozsonyi szobrát. Tudjuk, miért teszik ezt folyvást: mert vannak, kik Petőfi szellemét ma is provokatívnak tekintik. Ám ha elfogadnánk a kassai tabló megsemmisítésének jogosságát (azaz, hogy az provokatív volt), akkor Petőfi szobrának rongálásán sem illene felháborodnunk. Hiszen a Költő többek között ilyen sorokat is írt: „Te rác, te horvát, német, tót, oláhság. / Mit marjátok mindnyájan a magyart?” A kassai tablóra viszont egy sor sem volt írva. Nem volt rajta, hogy „mindent vissza!” vagy hogy „nem, nem, soha!”. Csak egy történelmi emlék, mégis pusztulásra ítéltetett.

Gondolom, az osztályfőnök, mint magyar- és történelemtanár ahhoz hasonló érzésekkel szembesülhetett a tabló eltulajdonítása és elpusztítása hírén, mint amit egy jó keresztény pap érezne, ha kezéből kicsavarnák, majd tűzre vetnék a Bibliát.

Történt mindez Trianon évfordulóján. A békediktátum, mely egyes országokra és nemzetekre nézve ajándék volt, másokra tragédia. Tudjuk, mi magyarok, az utóbbi kategóriába tartozunk, de a jelenkorban mégsem a 87 évvel ezelőtti határmódosítás a tragédiánk, hanem az, hogy Trianon – mint ahogy arra Koltay Gábor filmjében is rámutatott – egy folyamat, amely a lelkeket megfertőzve továbbra is él.

Oriskó Norbert (Szabad Újság, 2007-06-13)

* * *

A cikk, amelyhez a jegyzet megjelent:

A kassai ipari iskolában megsemmisítették a 4.B osztályának tablóját, avagy:

Mire nevelje diákjait a jó tanár?

Nagy botrányt kavart az utóbbi hetekben a kassai ipari (azaz: Magyar Tannyelvű Középfokú Ipariskola és Kereskedelmi Akadémia, Kassa) végzős, 4. B osztálya tablójának a sorsa. A diákok olyan tablót készítettek (lásd lapunk címoldalán), amelyet az iskola igazgatója, Pulen Lajos provokatívnak tartott, és a megsemmisítése mellett döntött. A diákok sérelmesnek tartják tablójuk elpusztítását és kártérítést várnak az igazgatótól. Hogy kerülhetett sor minderre? Erről a IV. B osztályfőnöke, Mihályi Molnár László tájékoztatta lapunkat.

Hogyan készült el a tabló?

– Amikor az írásbelik idején kérdeztem, hogy lesz-e tabló, akkor azt mondták, hogy meglepetés. Az ő pénzük, az ő ajándékuk. A ballagás reggelén az iskola igazgatója rám támadt, hogy mi akar ez lenni, mármint a tabló, és bejelentette, hogy nem engedélyezi nyilvánosságra hozatalát, sem iskolai kitételét. Jeleztem, tudom, hogy ehhez joga van. Mindenki annyit vállal, amennyire képes, amennyire tehetsége van. Ezért az osztály úgy határozott, hogy rám bízza, őrizzem, s minden találkozóra hozzam el. Eltettem az irodámban az asztal mögé.

Az iskolaigazgató a napi magyar sajtónak adott nyilatkozatában leszögezte, hogy a tabló nem felel meg a kritériumnak, nincs rajta például teljes egészében kiírva az iskola hivatalos neve sem…

– Meglepetésként ért, mely szerint megszegtük volna a tablókészítés rendeletét. Ilyen rendelet az iskolában nincs, s mint közvetve az igazgató bevallotta, csak most akarnak ilyet készíteni. Azaz ürügy nem állja meg a helyét, hogy azért nem felelne meg a tabló, mert nincs rajta az iskola teljes neve, mert több olyan tablón sincs rajta, amelyeket nem tiltott be.

A különböző médiákban megjelent tudósítások szerint sem ez volt a fő kifogás a tabló ellen, hanem az, hogy annak hátterében „Nagy Magyarország” térképe áll.

– Mit is ábrázol? Középen a Dóm, háttérben ama történelmi korszak térképe, vázlatos vonallal. Teljesen normális. Benne van a tankönyvekben is. De nincs Nagy- meg Kis-Magyarország! Csak Magyarország ekkor meg akkor, vagyis szüleink, elődeink, őseink lakhelye, otthona, hazája, amiért vérüket adták akkor is, amikor az északi területekre nem engedték be a törököket. Avagy Dobó István is jobban tette volna, ha nem provokálja a sokszoros túlerőt, hanem azt mondja, hogy tessék menni Kassa, Bártfa, Lőcse, Beszterce és Zólyom, no meg Zsolna felé?! Ugyan ki piszkálna akkor most itt minket?!

Mit akarhattak a diákok ezzel a tablóval?

– Kedveskedni az osztályfőnöknek, aki irodalomra, kommunikációra, történelemre, jogi ismeretekre és pszichológiára tanította őket, valamint az iskolának, mely büszkén ünnepelte, hogy 135 éve alakult – holott Szlovákia csak 15, az elődje meg 87 éves. Tehát miért büszke az iskola arra a múltra, melyet a Monarchiában kezdett el... Adyt sem lehet a történelmi ország térképe nélkül tanítani. Sem Vereckét, sem Dévényt, sem Csucsát, sem Kassát, sem Szabadkát nem találnánk a mai Magyarország térképén. Ami akkor volt, az a népünk régi nagy tágas otthona volt, amit nem szégyelleni kell, hanem őrizni, mint ahogy a nagyszülői házat sem szabad elfeledni soha...

Az igazgató sajtónyilatkozata szerint a mai időkben nincs szükség ilyen „provokatív” megnyilvánulásokra...

– A jó tanár ezek szerint az, aki arra neveli a diákjait, hogy legyenek szófogadó, engedelmes alattvaló cselédek, legyenek csendben, tűrjék el a megaláztatást, de azért magolják be Szent István, Mátyás király, Rákóczi, Bocskai, Zrínyi vagy Petőfi történetét, a Tizenkét pontot meg a szabadságharcot, ám ne feledjék azt sem, hogy „a halott indián a jó indián”, és a meghunyászkodó, meg nem szólaló magyar ember a jó magyar polgár Szlovákiában? Köszönöm szépen a leckét, de nem kérek belőle.

Milyen osztály volt a „rebellis 4.b?

– Jó kis csapat volt. Az évek során bejártuk a Szádellői-völgyet, megismerve a közeli szépségeket, megtanulva együttműködni, főzni, túrázni, túlélni. Majd jött Budapest (Országház, Vár, Munkácsi-kiállítás, Nemzeti Galéria, Terror Háza, Hősök tere), s útközben Alsósztregova, Szklabonya, Rimaszombat. A harmadik végén Pozsony (Parlament, Vár, Belváros). A diákok megtanulhatták megbecsülni értékeinket. Közben 19 színházi előadást, sok koncertet néztünk és hallgattunk meg, és volt sok séta a városban, Márai nyomában. Ezt kaptam vissza az osztályomtól a tablón. Legalábbis úgy érzem: Kassát és a történelem dicső korát, a Szent Erzsébet-dómot a névadó születésének 800. évében.

Hogyan szerzett tudomást a tabló elpusztításáról?

– A közeli magyar gimnáziumban érettségiztettem a mi akadémiai hetünk alatt. Kaptam Pozsonyból egy hírt, hogy a tablónk képe terjed a parlamentben és egyebütt is. Kiderült, hogy valaki a képkeretezőnél telefonjával lefényképezte a tablónkat. Elmentem az iskolába, hogy hazahozzam a tablót. Meglepetésemre távollétemben a keretből ellopták a tablót, s amint a buzgó tévések adásában –akik csak ilyenkor érdeklődnek iskolánk iránt – az igazgató szájából kiderült, hogy ő zúzta apróra az osztály vagyonát képező tablót az iskola műhelyében. Ennél nagyobb szégyent még nem hoztak a kassai magyar ipari szakképzésre az elmúlt 135 évben!

Belenyugszanak a diákok tablójuk elpusztításába?

– Nem. Mivel a tabló illetéktelen eltulajdonítása után azt az igazgató zúzatta össze az osztály és az osztályfőnök tudta és beleegyezése nélkül, az osztály 20 ezer koronás kártérítést fog követelni.

Mi lesz az osztályfőnök sorsa?

– Rengeteg levelet és telefonhívást kaptam az elmúlt két hétben: egykori iparisták, parlamenti képviselő, szülők, írók, eddig ismeretlen emberek üzenték: ne hátráljak meg, büszke lehetek valóban az osztályomra. Bevallom, jól esett, pedig nem ezt akartam, hanem csak egy osztályt becsületre, önbecsülésre, emelt főre, tisztességre, emberségre és a szakma iránti szeretetre vezetni. S mivel naiv hittel komolyan gondolták mindazt, amit tanultak, ezért kellett őket megalázni, s én nem tehettem mást: melléjük álltam. És most ezért kaptam megrovást a felettesemtől. Kibírtam már többet is a kommunizmus alatt, amikor kilenc évig nem engedtek katedrára állni. És hol van már az a kommunizmus? Avagy mégsem?!